Most azon gondolkodom, miért nincs kedvem rendet csinálni? Mindig ez van. Egész héten a szombatot várom, hogy majd kitakarítok, de aztán egész hétvégén fekszem az ágyon, depressziózom és nem csinálok semmit. Pont azért, mert muszáj. Ha nem kellene, akkor csinálnám. És direkt nem megyek el sehova, hogy ne mondhassam azt magamnak, hogy nem volt időm. Erre a húgom azt mondaná: Magadat büneteted? Nem elég, hogy nehéz az életed, még pluszban magadat bünteted?
Igen, csinálhatnék valami jót. Kimehetnék a Margitszigetre sétálni (de mondjuk uszodába nem mehetnék, mert nincs pénzem belépőre /elmentem a szociális osztályra és valóban van valami fürdési kedvezmény, de csak 80 (?) éves kor fölött/). De én nem csinálok semmi jót. Próbálom magam rákényszeríteni, hogy rendet tegyek. A takarítással nincs bajom. Csak valahogy a tárgyak tűnnének el a parkettáról, a vízszintes felületekről. Mindent le kellene vinnem a pincébe. De nem merek lemenni a pincébe, mert mindig ott van a házból valamelyik öreg nyanya, aki elkezd velem üvöltözni, hogy miért nem fizetem pl. a közös költséget? Miért, miért? Mert nem keresek annyit. Ők bezzeg háromszor akkora fizetést szavaztattak meg maguknak, mint amekkora az enyém. Egyébként hazug, csalók. Amikor még be tudtam fizetni a közös költséget, akkor abba a rovatba írták, hogy pincebérlés, így aztán a pince ki van fizetve, de a közös költség miatt meg pereskednek. Pedig direkt ráírtam mindegyik számlára, hogy pl. "közös ktsg. 2005 március". Kezdek rájönni, hogy mindenki szemét, aki megteheti, illetve, akinek nem koppintanak a fejére. És ezeknek ki koppintana? Én? Én, aki nem vagyok fizetőképes?
Visszakanyarodva az alapvető problémához: miért van bennem az, hogy nem, nem, nem akarok rendet rakni? Valamiért azt képzelem, hogy ez nagyon mélyről ered. Anyám is nagyon rendetlen volt és ezt valószínűleg direkt csinálta. Úgy értem: bár tudat alatt, de talán azt akarta vele mondani apámnak: Ha te nem csinálod azt, amit én akarok, akkor én sem csinálom azt, amit te akarsz.
Aztán később meg már csak mindig részegen feküdt az ágyon, már délelőtt 10-kor is.
Most úgy írok, mintha meg lenne halva, pedig él. És még csak 57 éves. Lesz.
Pár napja felhívtam telefonon, hogy mi lenne, ha bemennék hozzá (a munkahelyére) valamelyik délelőtt? De azt mondta (hosszas agyalás után), hogy a munkahelyén mostanában sok az ágyi poloska, ezért ne menjek be, hogy nehogy hazavigyem magammal. (Eszembe jutott, hogy az alkoholisták bezárják az ajtót maguk mögött. Nem nyitnak. Nem lehet őket pl. meglátogatni.)
Máskor, ha nem ő vette fel a telefont, hanem egy kolléganője, akkor hallottam, ahogy a háttérben azt mondogatja: Mondd neki, hogy nem vagyok itt! Nem vagyok itt! Hallod? Mondd neki, hogy nem vagyok itt.
Eszembe jutott most a húgom esküvője. A Méridienben vacsoráztunk, amikor észrevettem, hogy az anyám hülyén kezd el viselkedni. (Valószínűleg megivott egy korty italt és az beütött neki.) Gyorsan szóltam nagymamámnak és a másik húgomnak, hogy jöjjenek. Hazaviszem őket.) Be is szálltak a (céges) kocsimba. Ott ültek szépen, mint a libák. (Mármint sorban. Libasorban.) Kishúg, mami. De anyám a kocsi mellett állt és üvöltött, hogy bele zengett az egész éjszaka és az egész parkoló, hogy ő nem száll be, mert tudja, hogy én őt el akarom vinni egy magas hegyre, egy nagy erdőbe és ott majd kiteszem és őt megeszik a farkasok. Mondtam neki, hogy nem, hanem elgurulunk 5 kilométert a nyolcadik kerületig, ott kiteszem őt a Dankó utcai ház előtt, bemehet a lakásába és szépen lefeküdhet aludni. De ő váltig állította és üvöltözött, hogy tudja, hogy én őt el fogom vinni egy sötét erdőbe és ez fog történni. Mivel én hajthatatlanul mondtam neki, hogy nem akarok neki semmi rosszat, csak szépen szálljon már be a kocsiba, ezért a nagyanyámhoz fordult segítségért, hogy ugye, hogy nem szabad neki beszállnia? De a nagymamám nem vette fel a szemkontaktust. Az ellenkező irányba nézett. Az a baj, hogy ez nem egy 2 perces tusakodás volt, hanem egy fél órás. Végül azt mondtam neki (de ezt most ne hidd el, mert hazudtam!) hogy igen, anyuci, bevallom, hogy eddig fel akartalak vinni egy nagy magas hegyre és abban egy nagy sötét erdőbe, kitenni téged a közepén és egyedül magadra hagyni, de így most már, hogy rájöttél: nem fogom megtenni, mivel lebuktam. Na, erre anyám megnyugodott, szépen beszállt a kocsiba. Mondta is, hogy tudta és hogy neki volt igaza. Aztán hazavittem őket és kitettem őket a Dankó utcánál.
Ha belegondolok, már négy évesen is én voltam kettőnk közül az idősebb.
Néha azt képzelem, hogy már 10 éve teljesen egyedül élek (plusz gyerek), de valójában nem. Körülvesznek a sok rokonok, akik nincsenek itt fizikailag, csak teherként ülnek a "vállamon" és zavarják a gondolataimat és a pihenésemet. Szóval az van, hogy 10 éve valóban csak kettesben élünk a kisfiammal, de azt érzem, hogy talán azért nem bírok senkivel sem járni, mert még nem vagyok kész. Még nincs letisztulva az életem. Még nem fér bele senki más. Persze lehet, hogy soha nem is lesz letisztulva. Azt hiszem, ha ezeket a problémákat meg bírnám oldani: én lennék maga Buddha. Nem tudok, mit tenni. Ha mégis találkoznék anyámmal: egy szót sem lehet vele váltani, mert őrjöng. Seperc alatt elintézi, hogy ne menjek át a nagymamámhoz karácsonykor. Így aztán arra is csak 2-3 évente kerül sor.
Az utolsó is úgy zajlott, hogy anyám végre befogta a száját, meg sem mukkant. Biztos, szólt neki a nagymamám, hogy vegyen vissza. Hadd jöjjön már át az unokája és az ükunokája! Ezért anyám meg sem mukkant. Ott volt a kishúgom Juli és a pasija, a nagymamám, az anyám, a kisfiam és én. Anya azzal akart kedveskedni, hogy mindenkinek teát szolgált fel. Ment vagy öt kört, mire mindent behozott. (Megjegyzem: egy 30 négyzetméteres lakásban.) Mire én azt mondtam: - Jaj, anyuci milyen aranyos vagy, hogy hozol be nekünk finom teácskát!
Mire ő felhorkant: - Valaki szolgának születik, valaki királynak.
Na, rögtön mindannyiunk szájában megsavanyodott a tea. Hamar hazamentünk; mondanom sem kell.
De nem akarom őt hibáztatni. Biztos nehéz élete volt, hogy alkoholista lett. Inkább csak szomorú vagyok, mert hiába él, mégsincs anyám.
