Most eszembe jutnak a kollégáim. Egész nap azon vagyunk, hogy szép legyen az iskola. Sőt, egész évben. Van, aki már 15 éve. Jó bemenni hozzájuk. Mindig úgy örülünk egymásnak. Vihogunk, sikongatunk, ha meglátjuk egymást. Én ma sütit vittem be, amit egy újonnan nyílt pékségben vettem. Zabpelyhes süti. Először csak egyet vettem, aztán rájöttem, hogy viszek Micinek, így kettőt kértem. De eszembe jutott, hogy akkor már viszek Ninának is. De aztán eszembe jutott, hogy viszek Lolának is. Na, ez így ment. Mígnem összesen négyet vettem. Persze Lola ma nem is jött be dolgozni. Kivett valami miatt szabi napot. Így Csongornak adtam a sütijét. Mivel ő ült be helyette a portára. Szeretjük egymást ezekkel a csajokkal. Aranyosak. Mindig meg akarnak gyógyítani. Tömnek zabkorpával, hogy az nekem nagyon jó lesz. Én meg - épp ma - azt mondtam nekik: sosem lennék tehén. (Mivel tele volt a szám a zab héjával. Szúrós, szalma szerű, kis izékkel.) Szoktak nekem gyógyteát is főzni. Amit ők isznak azt kapok én is. Pl. cickafarkfű vagy zsálya. De nem az érdek köt össze minket. (Hogy ki kinek mit vesz.) Hanem a közös cél. Hogy minden szép legyen és ragyogjon. Hogy csillogjanak az ablakok, hogy vakítsanak a függönyök. Poros padló, piszkos piszoár: váljon minden tisztává! De azért névnapunkra veszünk egymásnak egy tábla csokit.
Jó közösséghez tartozni! és együtt nagy dolgokat véghez vinni. Ráadásul ugyanazt tenni kitartóan, minden nap, egymás után, napról napra, szünet nélkül, örökké. Mindig mozgásban lenni. Együtt.
