Jöttem haza a munkából. Gondoltam veszek gyümölcsöt, mivel tegnap az a jó barátom, akiről már meséltem, azt javasolta, hogy ha fogyni akarok, egyek sok gyümölcsöt (és ne pizzát). De azért, amikor elmentem a hentes előtt és kijött az a sok csodálatos illat: nagyot mordult a gyomrom. Szerencsére úrrá bírtam lenni vágyaimon. Amúgy sem volt nálam készpénz. A zöldségesnél lehetett bankkártyával fizetni.
Aztán az is eszembe jutott, amit Kasza Tibi említett egyszer, hogy éppen ideje volt levetnie a disznó jelmezt. Aztán meg lelkiismeret furdalásom lett, mert elköltöttem kétezer forintot és ilyen kicsi fizetésből luxus ennivalóra nem szabad ilyen sokat költenem. Aztán meg eszembe jutott, hogy meg fogom mondani Dejánnak, hogy lehet, hogy igaza volt, amikor nem vette feleségül Ingridet, mert a nyomor tönkretesz mindent. A párkapcsolatot is, de mást is. Nem igaz, hogy az igazi tehetség ki tud bontakozni a nyomorban is. Nem tud. Ha nincs pénzed vászonra: nem leszel nagy festő. Se kicsi. Attól persze még a lelkedben érezheted azt, hogy nagy művész vagy, de senki nem hiszi el neked, hiszen nincsenek műalkotásaid. Kérdezhetnéd, mit depressziózok? De csak azt, hogy nem tudom, melyik nap fogják lekapcsolni az áramot. Mivel megint nem fizettem min. 2 hónapja villanyszámlát. De a többit sem, soha. Szóval tudom, hogy egy napon hajléktalan leszek, csak minden olyan lassan történik. Először a Főtáv ír 120 levelet, amik felbontatlanul hevernek egy szép, vajszínű, műanyag lavórban nálam. Utána a DHK ír 120 levelet. Utána - gondolom - jön valami bíróság és végrehajtó és elárverezik a lakást. Eddig még kb. nyugodt voltam, mert arra gondoltam, ha elárverezik, hát elárverezik. Megfogom a kisgyerekem kezét, aztán majd megyünk a híd alá vagy oda, ahová ilyenkor a családok szoktak. Csak most rájöttem, hogy nem így van. Az árverezés napján fognák a kisfiam kezét és azonnal vinnék nevelőszülőkhöz. Mivel ma nem lehet egy gyerek sem hajléktalan. Csak akkor meg azt nem értem, kik járnak hajléktalan óvodába? Azok a (felnőtt) hajléktalanok, akik még nem járták ki a kiscsoportot sem? Olyan ez, mint az esti érettségi, dolgozóknak?
Ezért van az, hogy nem akarok sehova menni és nem akarok senkivel járni, mert a Maslow piramis legalsó szintjén (sem) állok. Még nem sikerült megteremtenem a biztonságomat és a gyermekem biztonságát. Hol érdekel engem az, hogy valaki (a régi barátaim) sárgabaracklekvárt akarnak főzni szombaton Erdőkertesen?
Hol érdekel engem az, hogy Tamás nem tudja eldönteni, hogy szeret-e vagy sem, akar-e velem járni vagy sem? Miközben nekem az lenne a megváltás, ha nem csak 3 bugyim lenne, amit hét közben is ki kell mosnom, hogy tiszta legyen minden nap.
Még jó, hogy Tamás nem tudja se a számomat se a címemet. Így csak Facebookon írhat. Nem (túl) sok vizet zavar.
Meg különben is: majd akkor veszek magamnak új ruhát és fehérneműt, ha leadtam pár kilót. De az majd csak akkor lesz, ha másra is költhetek, mint szénhidrátra. Kevés hús és sok párolt zöldség. Ez az álmom. Más nem is kellene. Se süti, se gyümölcs. Úgy értem: nem kívánnám.
Emlékszem, amikor egy éve Andrással Horvátországban voltam és annyira teltház volt az egész országban - úgy értem: főszezon és nem volt egyetlen üres szoba sem, sehol - akkor végül lementünk nagyon délre és egy svédasztalos hotelben foglaltunk szobát. Alig töltöttünk ott pár napot, de dobáltam le magamról a kilókat. Mert mindig volt husi és zöldség. Na, most a paleloit diétások felkiálthatnak, hogy igen, ők megmondták, hogy így kell táplálkozni!
Megkérdezheted, miért utazom ilyen szuper helyekre, miközben egy kanyim sincs? Azt válaszolom, hogyha elhív egy srác magával nyaralni, akkor azért hív el, mert ő jól akarja magát érezni valakivel és az én társaságomat kedveli, de eszébe sem jut, hogy mondjuk ki vagyok én, milyen az életem, miért van nyitva a hűtő ajtaja és mióta nem fizettem be a sárga csekkeket? (Bár valaki azt mondta, hogy már nem is sárgák a csekkek. Hát, ezt nem tudom. Én nem merem kinyitni a borítékokat. 74 ezer forint úgyis csak arra elég, hogy együnk, akkor meg minek idegesítsem fel magam? Egyszer apukám azt mondta: addig ne félj, amíg nem muszáj. Akkor félj, amikor már tényleg kell. Erről eszembe jut valami Kim Basingeres film, talán az volt a címe, hogy Afrika. Amiben Kim Basingernek a - filmbéli - férje írt egy cédulát, beletette egy lufiba, felfújta, felkötötte a plafonra és azt mondta Kimnek, hogy ezt a papírt csak akkor olvassa el, hogyha valami iszonyú nagy problémája lesz, mert ez egy biztatás szerűség lesz. Az a szép, hogy Kim soha nem nyitotta ki azt a cédulát. De mit is mondhatna egy másik ember, amikor kegyetlenül nehéz dolgokat kell megoldanom? Másrészről azt is gondolhatta Kim, hogy talán ez még - ami most van - nem a legnehezebb pillanata életemnek. Lehet, hogy lesz még rosszabb is. Na, akkor majd jól jön az a kis iromány.)
Most is itt vagyok életem egy mélypontján és ez jut eszembe: egy vicc: Hogyan nevezték el a Himalája országát? Katmanduban megbeszélték, hogy bármi lehet a neve, csak ne Pál!
Szóval ebben a helyzetben már semmi nem bír kilibbenteni a nyugalmamból. Hogy egy pasi éppen kirúg. Vagy berúg. Nekem oly mindegy. Szeretném, ha egyszer megint tudnék annyit keresni, hogy ne kelljen választanom, hogy vagy a rezsimet fizetem ki vagy az ételemet. De tudom, van ennél sokkal rosszabb is, amikor valaki munkanélküli és az ételére sem elég a pénze; és hogy a sajátjára nem elég is nagy baj, de a gyerekeiéire sem elég; és ez sokkal nagyobb baj. Ezért van az, hogy hétfő reggel az iskolákban a gyerekek úgy zabálják azt a vajas kenyeret, azzal az üres-büdös teával, mert hétvégén nem volt otthon semmi, csak kifőtt, üres tészta; és megkérdezik, hogy van-e még repeta, de nincs, soha nincs, mert az állam egyre jobban kiméri a porciókat. Egy fél szelet kenyér. Másfél deci tea. De nem ám olyan tea, mint amilyet a tanfelügyelőknek, ellenőröknek hoznak, hogy gyümölcsös, piros és jó cukros, hanem átlátszó, langyos, nem pikáns és nem cukros.
Persze, ha Szíriára gondolok, ahol politikai okokból elciángázosítják a saját bölcsődéseiket és óvodásaikat, akkor gőgös hülyének tűnök a reklamálással, hogy miért nincs sok alsóm.
