Emlékszem, még nagyon kicsi volt a kisfiunk és kimentünk anyós-pajtásékhoz a telekre, lényegében azért, hogy lássák az unokájukat és a fiukat. Aztán, amikor jöttünk volna hazafelé, após - mindenki füle hallatára - megkérdezte tőlem, nem gondolom-e, hogy az ő fia megcsal engem? Erre én -, mint valami tanárnő, artikulálva, elmagyarázva - azt feleltem, hogy nem gondolom, mivel, ha megcsalna, akkor az neki lenne rossz, hiszen előbb-utóbb elveszítene engem, mert nem értékelt eléggé. Azt hiszem, tudat alatt már akkor is tisztában voltam mindennel, de csak később borult ki a bili. Azóta nem bízom egy férfiban sem. Jobb volt naívan élni.
Amúgy nem tudom, az após miért akciózott? Talán csak, mert annyira alkoholista, hogy már azt sem tudja átgondolni, mit csinál vagy mit beszél? Az elbeszélések alapján ő is nagy megcsalós, szerencsejátékos, asszony-késelős rohadék volt. Nem tudom, miért képzelte azt, hogy a fia más lesz?
Áldja meg az Isten a NANÉ-t, hogy egy bántás után fel lehet őt hívni! Köszönöm-köszönöm-köszönöm, hogy ők a világon vannak.
